Gimnazistaként kezdett énekelni, de a Mega­sztárig csak egészen szűk kör szórakoztatására. Most azonban szeretné kideríteni, vajon mi célból kapta a sorstól a tehetségét.

– Nagyon megváltoztatták a külsődet, vagy mindig is szeretted ezt a stílust, és különösen a kalapokat? – Óriási szerencsém volt, mivel a stylist nagyjából ugyanazt gondolta a külsőmről, mint én magam. A kalapot szeretem, és szükségem is van rá. Eredetileg szőke vagyok, vékony szálú a hajam, nehéz vele mit kezdeni, csúszik, se nem hosszú, se nem rövid, így egyszerűbb. – De nem félsz attól, hogy ezzel olyan emblémát kaptál – a kalapos lány a Megasztárból –, amitől nehéz lesz megszabadulni? – Inkább megkönnyíti a felismerést, ahogy Hoffmann Mónit, a svéd lányt is felismerik a nagy hajáról, de én ezzel foglalkozom a legkevésbé. Nem zavar, ha hozzám nő ez a kalap. – Mióta lépsz fel énekesként? – Sohasem voltam profi. A középiskolában, mint mindenkinek, volt együttesem, felléptünk egy-két koncerten, leginkább önmagunk szórakoztatására. Tehát már tíz éve énekelek, de nem rendszeresen és nem professzionálisan. – Miért jelentkeztél? – Nem is tudom, ugyanis nem vagyok magamutogató… Talán leginkább arra kerestem a választ, hogy miért kaptam a tehetségemet. Az ugyanis nem a sajátunk, hanem valahonnan érkezik, és halad valami felé. Meg kell mutatni, ez sokkal fontosabb, mint az én egyéni, ha úgy tetszik, önző érdekem, hogy mi lesz a sorsom. És persze a kritika is fontos. Az ember gazdagodik azáltal, hogy véleményt kap arról, amit csinál. – A háttérben kire támaszkodsz? Csak édesanyádra vagy másokra is? – Óriási a baráti köröm. Körülbelül tíz-tizenkét ember, többségében fiúk, akikre mindig számíthatok. Szó nélkül jönnek minden szombaton, készítik a táblákat, szurkolnak, ünnepelnek. Hiába mondom, hogy ne tegyék, mert ugyanolyanok vagyunk, de azért nagyon meghat a viselkedésük. – Testvéred van? – Kettő is, egy húgom és egy nővérem, édesapám más házasságaiból. De anyukámmal ketten élünk együtt. – Ő mit szól a jelentkezésedhez? – Anyukám nagyon bölcs, okos és tapasztalt, minden döntésem mellett csendben állt, már tinédzserkoromban is, amikor az ember nem a józan gondolatairól híres. Ha megkérdeztem, elmondta a véleményét, de hagyta, amit épp akartam, még akkor is, ha tudta, hogy az út sehová sem vezet. A Megasztárra úgy reagált, hogy ha ebben boldog leszek, akkor csináljam. – Nem félt attól, hogy elveszít? – Nem élünk szimbiózisban, már „leváltunk” egymásról, a viszonyunk tulajdonképpen két felnőtt emberé. Máskor is megtörtént, hogy elköltöztem: feljöttem Budapestre tizennyolc évesen, egy szál hátizsákkal, így nem ez lesz az első alkalom, hogy elszakadok otthonról. Rendszeresen beszélünk telefonon, nincs ebből gond. Egyedül attól féltett, nehogy megbántódjam, hiszen ő tudja, mire vagyok érzékeny. Nem látszik rajtam, mikor sértődöm meg, ő viszont tudja. De megnyugtattam, hogy felkészültem arra, itt kritikát is kaphatok, nem csak dicséretet. Ha rosszat mondanak, majd megpróbálom kivenni belőle a jót. – És mi a helyzet a szerelemmel? – Őszintén szólva erről nem szeretnék beszélni. Igazából a családomról sem… Ez nem az újságok ellen szól, de a környezetemet nem kérdeztem meg, akarnak-e osztozni velem ebben a szereplésben, ezért tartozom nekik annyival, hogy megóvom őket a nyilvánosságtól. – Azt viszont elárulhatod, hogy most a Mega­sztár mindennél fontosabb az életedben? – Soha nem állítok fel sorrendet. Amikor színpadon vagyok, az éneklés az első. Amikor anyámat hívom, akkor a beszélgetés vele: mindig az a legfontosabb, amit épp csinálok. – Ki lett a barátnőd ebből a csapatból? – A szobatársam, Hoffmann Móni. Rajta kívül két fiúval haverkodtam össze: Kontor Tamással és Puskás Petivel. De persze mindenki mással megvan a közös hang. Mónival az első perctől együtt járkálunk koncertekre, szeretem benne, hogy mer nőies lenni, és olyan finom, udvarias a lénye. Alig élt Magyarországon, mégis sokat ért az itteni dolgokból, intelligens, kedves és bölcs. Nagyokat nevetünk: különleges magyar szokásokat próbálok bemesélni neki, de nem hisz nekem, tudja, hogy ugratom. – Mi a kedvenc időtöltésed az éneklésen kívül? – Szeretem a mély, „megfejtős” beszélgetéseket. – Nagyon fárasztó év áll előttetek: először a műsor, aztán a nyári turné. Milyen módszered van, hogy túléld majd ezeket a megpróbáltatásokat? – Igyekszem felkészülni, információkat begyűjteni. Ha tudom, mi vár rám, tudok alkalmazkodni is, és beosztom az energiámat. És persze sok zöldség, gyümölcs fogy a házban, hogy a testünk is bírja erővel. – A harmadik széria szereplői kaptak Pély Barnától egy-egy jelzőt: te lettél a „legtudatosabb”. – Nekem elhiheted: a legkevésbé vagyok tudatos. Talán inkább megfontolt. Hiszen még azt sem tudtam megmondani neked, miért jelentkeztem... Nem tudatos, inkább szabályos vagyok. – Sokféle dologba belekezdtél már, mi­előtt a Megasztárba jelentkeztél? – Ezer tanfolyamot elvégeztem: lak­berendezőit, reklámgrafikusit, nyelvet is akartam tanulni, és sok egyebet. – Mindezek most zárójelbe kerülnek? – Nem hiszem, ugyanis Ikrek vagyok. Rájöttem, ez a sok minden csak együtt elégít ki igazán.